A Brexit-vita végre lezárult. A Konzervatív Párt – a Brexitért felelős párt – ténylegesen elismerte, hogy a Brexit visszacsinálása segítene orvosolni az Egyesült Királyság gazdasági válságát. Ezzel tehát eldőlt a kérdés méghozzá végleg.
Februárban már hét éve lesz annak, hogy a B betűs szó minden politikai vitát megfertőzött az Egyesült Királyságban. Megvan az oka annak, hogy ez a téma miért szakította szét a családokat és vetett véget barátságoknak. Mindkét oldal úgy gondolta, hogy megmenti a brit népet a katasztrofális károktól. Miért volt ez így?
Ez azért volt így, mert a vezető politikusok és újságírók a Brexitet úgy festették le, mint az Egyesült Királyság megmentésének módját a szegénységtől és az EU zsarnokságától. 2016-ban Rishi Sunak azt mondta nekünk: „Ha kilépünk az EU-ból, azonnal 20 milliárd fontot spórolunk meg.” Ma a kormánya közgazdászai szerint ez a döntés (a kilépés) évente 100 milliárd fontba (a GDP 4 százaléka) kerül a brit gazdaságnak. Sunak azt is állította, hogy a Brexit „erősíti a pozíciónkat dinamikus, kifelé néző kereskedelmi gazdaságként”. Tavaly márciusban azonban elismerte, hogy a Brexit „okolható a leginkább azért, amiért” az Egyesült Királyság kereskedelmi exportja elmarad a hasonló országokétól.
Ebben a hónapban a miniszterelnök azt mondta, hogy az infláció kezelése után a gazdaság növekedése a legfontosabb prioritása. Novemberben pedig Jeremy Hunt, brit pénzügyminiszter azt mondta, hogy az EU egységes piacához való újbóli csatlakozás javítaná a növekedést. Azt is fontos megjegyezni, hogy a kormány Költségvetési Felelősségi Hivatala (OBR) által becsült 100 milliárd font veszteség körülbelül 40 milliárd font kieső adóbevételnek felel meg.
Ezt a pénzt a kormány arra költhetné, hogy segítse az embereket az energiaszámláik rendezésében. Felhasználhatnák azt a 18 milliárd fontot is, amely a közszféra dolgozóinak az inflációval összhangban történő fizetésemeléséhez szükséges, ezzel véget vetve a sztrájkoknak – és újra beindítva vele a gazdaságot és az NHS-t.
Jeremy Hunt pénzügyminiszter már régóta tudja ezt. 2016-ban Twitteren ezt írta: „Az NHS olyan adóbevételekből finanszírozott, amelyek a Brexit után eltűnnek, ennek az árát pedig a legszegényebbek és a legsebezhetőbbek fizetik majd meg.” A Nuffield Trust pedig most publikált egy tanulmányt, amely kimutatta, hogy a Brexit károsítja az NHS-t, és a Bank of England pedig nemrégiben megerősítette, hogy a kilépés 6 százalékkal növelte az élelmiszerek költségeit, miközben rekordszámú ember van az országban aki élelmiszerbankok használatára kényszerül.
Legyünk őszinték. Senki nem beszél arról, hogy jövő héten újra csatlakozunk az EU-hoz. Ez egy olyan politikai kérdés, amelyet a következő évtizedben újra meg lehet vitatni. Az egységes piachoz való újbóli csatlakozás azonban csak arról szól, hogy megszabaduljunk az Egyesült Királyság gazdaságát fojtogató gazdasági akadályoktól. A legfontosabb, hogy néhány hónapon belül megtehető – mivel ez volt az első ajánlat, amit az EU felajánlott nekünk 2017-ben. Ez azt jelentené, hogy beleegyezünk, hogy újra alkalmazkodunk a szabályozáshoz, hogy ne kelljen ellenőrizni a termékeket, amikor átlépik a határt. Ez jelentős lökést jelentene a gazdasági kilátásainknak, miközben az ellátási láncaink olcsóbbá tételével csökkentené az inflációt. A kormány ezáltal pedig megengedhetné magának, hogy többet költhessen a társadalom legszegényebbjeire.
Erre azt fogják mondani, hogy nem tudják megtenni, mert az emberek az egységes piac elhagyására szavaztak. De mikor? 2016-ban nem szerepelt a szavazólapon. Az ezt követő mindkét választáson pedig a többség olyan pártokra szavazott, amelyek szilárdan elkötelezettek az egységes piac előnyeinek megőrzése mellett. Ez 40 milliárd font, amelyet a megélhetési költségek támogatására lehetne költeni…
Az a további szegénység, amelyet az egységes piacból való kilépésünk okozott, nem a britek, hanem a hatalmon lévő párt döntése volt. Így, miközben emberek milliói nyúlnak mélyen a zsebükbe, abban a reményben, hogy még egy kis pénzt találnak benne, hogy megengedhessék maguknak a fűtést és az élelmet, ugyanaz a párt van a Downing Streeten, 40 milliárd font készpénzzel az asztalon – és tulajdonképpen felgyújtják azt. Ráadásul azzal, hogy nyilvánosan beismerik, gyakorlatilag élőben közvetítik a „pénzügyi gyújtogatásukat” a küszködő családok milliói előtt.
Tudják, hogy a vita véget ért, és azt is tudják, mit kellene tenniük ezután. Az igazi kérdés csak az: vajon megteszik-e? Forrás