A Brexit megváltoztatta, hogy ki, a világ melyik részéről és milyen feltételekkel érkezhet az Egyesült Királyságba. Az új bevándorlási szabályokat és előírásokat úgy alakították ki, hogy „visszavehessék az uralmat” az ország határai felett. Kevésbé látható azonban, hogy a migráció milyen szerepet játszik a megígért „Globális Nagy-Britannia” létrehozásában.
Az Európai Unióban maradásról vagy az onnan való kilépésről szóló 2016-os népszavazás óta az egymást követő konzervatív kormányok megpróbálták a Brexit-szavazást politikává alakítani azáltal, hogy szabályozzák az Európából az Egyesült Királyságba belépők számát. Theresa May egy 2017-es beszédében világossá tette, hogy ezt és a többi Brexit-célkitűzést az ország megújult globális vonzerejének kontextusában kell szemlélni.
A bevándorlás ellenőrzésére irányuló ígéret azonban több volt, mint pusztán a számok csökkentése. A népszavazástól kezdve jócskán visszaesett az EU-ból az Egyesült Királyságba irányuló migráció. És nemcsak kevesebben érkeznek az EU-ból, hanem az EU-ból származó állampolgárok is többen tértek vissza a La Manche csatorna túloldalára. Ugyanakkor a világ más részeiről érkező bevándorlás nőtt a globális, „a világra nyitott” Nagy-Britanniára vonatkozó ambíciókkal összhangban, a brit kormányon belül pedig eközben egyesek a bevándorlási korlátozások további enyhítését szorgalmazzák a munkaerőpiacon felmerülő igények kielégítése érdekében.
Amint azt az életüket is kockáztató illegális bevándorlók számának növekedése tanúsítja, az „irányítás visszavételének” a narratívájának van egy másik oldala is. Ironikus módon a Brexit miatt kellett az Egyesült Királyságnak és szomszédainak újratárgyalnia a nemzetközi együttműködést, amely korábban drasztikusan korlátozta az EU-tagországokon keresztül Nagy-Britanniába érkező menekültek számát.
De a migráció ellenőrzése nem csak a számokról szól. Áttérünk a statisztikákon túlmutató történetre, hogy megvizsgáljuk, a Brexit óta hogyan nőttek a szakadékok a migránsok különböző csoportjainak biztosított jogok között, amelyeket a külpolitika eltérő prioritásai kényszerítenek ki. A Brexit óta a migráció ellenőrzése nem csak az Egyesült Királyságba érkezők számának visszafogásáról szól. Célja volt az is, hogy korlátozzák a jogaikat, ha sikerül bejutniuk az országba, és jobban megkülönböztetni ezeket a jogokat a brit állampolgárokétól.
A kvázi állampolgársági jogok megvonása/csorbítása több mint 3 millió uniós polgár esetében, akik a Brexit előtt az Egyesült Királyságban éltek, egy tágabb kontextusba tartozik, amelyben az országba érkezők jogait radikálisan átdolgozzák. A Brexit, valamint a bevándorlási politikában és a jogszabályokban bekövetkezett ehhez kapcsolódó változások lehetővé tették a kormány számára, hogy a továbbiakban szigorítsa a bevándorlóknak minősített emberekre vonatkozó feltételeket.
Az NHS dolgozóinak, a főbérlőknek, a bankoknak és a munkaadóknak például ellenőrizniük kell az emberek bevándorlási státuszát. Valójában a bevándorlók jogai fokozatosan leépülnek: a közpénzekhez, a foglalkoztatáshoz, a lakhatáshoz, a szociális és jóléti jogosultságokhoz való hozzáférést egyre inkább korlátozzák.
Eközben új, drága ideiglenes vízumok lettek elérhetők azok számára, akik olyan szakmákban dolgoznak, amiből hiány van képzett emberből az Egyesült Királyságban. Ezek a vízumok nem kínálnak utat a letelepedéshez.
Úgy tűnik, hogy az új rendelkezések és a bevándorlók jogainak sokfélesége ellentétes a pontalapú bevándorlási rendszer céljával, amelynek az Egyesült Királyság bevándorlási megközelítését kellett volna egyszerűsítenie, és megfelelő alternatívát biztosítania a munkaerő szabad áramlása helyett.
A Brexit után bevezetett ad hoc migrációs programokban jobban láthatóvá váltak a különböző ellentétek a kormányon belül. Jó példa erre az ukrán menekültek letelepítési programjának lassú végrehajtása és elhúzódó bürokratikus akadályai. Míg a Belügyminisztérium aggodalmának adott hangot amiatt, hogy ezeknek a menekülteknek a befogadása aláásná az „Új bevándorlási tervet”, a kormány többi tagja gyorsabb és nagyvonalúbb megközelítést szorgalmazott, és cselekedeteiket az a vágy hajtotta, hogy az Egyesült Királyság a világ vezető szereplőjének tűnjön humanitárius kérdésekben.
Ezzel szemben a ruandai terv a különböző kormányzati szervek prioritásainak konvergenciájának az eredménye. Az Egyesült Királyságba szabálytalan útvonalakon érkezők Ruandába való kitoloncolására vonatkozó megállapodások összhangban vannak a belügyminisztérium prioritásaival, de belefoglalták az FCDO által vezetett szélesebb körű kereskedelmi és segélyegyezménybe.
Tehát a Brexit olyan módon változtatta meg a bevándorlás irányítását, amely messze túlmutat a számok egyszerű csökkentésén. Nyilvánvaló, hogy a migrációs politika új helyzetének megértéséhez meg kell vizsgálni az új „globális Britannia” stratégiai ambícióit és buktatóit egyaránt. Forrás