Gratulálunk minden londoni bérlőnek! Ma elértek ugyanis egy jelentős mérföldkövet: a Bérleti Díj Napját. 197 nap kemény munka után a főváros bérlői végre mától nem a lakhatásuk költségeinek kifizetéséért dolgoznak. Ez tehát a megkönnyebbülés napja, de egyúttal emlékeztető is a súlyos lakhatási válságra, amely ezt a nagyszerű várost és az egész országot sújtja. Máris megfogalmazzuk kicsit pontosabban, miről is van szó.
Azok számára, akik nem tudják, mi is az a „Bérleti Díj Napja” – hadd magyarázzuk el. Ez az a nap, amikorra az angliai albérlők az átlagos éves fizetésüknek megkeresik azt a hányadát, amelyet a teljes év során az albérletre költenek.
Az egész Angliára vetített Bérleti Díj Napja több mint két hónappal ezelőtt volt – de a Londoniak számára ez a nap csak ma érkezett el, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a fővárosi jóval magasabb fizetések SEM kompenzálják a sokkal magasabb bérleti díjakat. Kensington és Chelsea lakói még ennél is tovább várnak, egészen szeptember 25-ig. (Bár ez csak egy átlag, mert mindenki a fizetésének eltérő hányadát költi az albérletére, de mindenképp érdekes és elgondolkodtató.)
Aligha kell ezek után magyarázni, hogy ezeknek az egekbe szökő bérleti díjaknak a gyökere a krónikus lakáshiány. Az 1970-es évek óta Angliában az új otthonok építése folyamatosan elmaradt a népességnövekedés ütemétől, ami azt eredményezte, hogy a kereslet messze meghaladja a kínálatot. A közelmúltban a rendkívül magas nettó bevándorlási adatok pedig még tovább növelték ezt a problémát.
Alapvetően a lakásárak azért emelkednek, mert a kínálat mesterségesen korlátozott. Még ha a Munkáspárt 1,5 millió otthont is épít az első kormányzati ciklusában, ez egyszerűen nem lesz elég. Jelenleg több mint 4,3 millió otthon hiányzik az Egyesült Királyságban, tehát körülbelül egy évtizeden át kellene tartani a Munkáspárt ütemtervét, hogy egyensúlyba hozzuk a piacot.
Néhány politikus, köztük a londoni polgármester és az északi nacionalisták, meg vannak győződve arról, hogy a bérleti díjak szabályozása a megoldás. Azonban a történelem és a gazdasági realitások azt mutatják, hogy az ilyen intézkedések visszafelé sülnek el. Ahogy Assar Lindbeck közgazdász a svédországi hatásukat elemezve megállapította: „A bérleti díj szabályozása jelenleg a leghatékonyabb technika egy város elpusztítására – a bombázást leszámítva.”
Az árplafonok korlátozzák a bérlakásokba történő befektetést, ami az ingatlanok minőségének romlásához és kevesebb elérhető bérlakáshoz vezet. A csökkent nyereségességgel szembesülő bérbeadók akár ki is léphetnek a piacról, tovább szűkítve a kínálatot és súlyosbítva a válság gyökereit.
Bár vannak rosszindulatú bérbeadók, a bérbeadók valójában kulcsfontosságú szerepet játszanak a lakáspiacon. Befektetnek az ingatlanokba, karbantartják azokat, pénzügyi kockázatot vállalnak, és otthonokat biztosítanak azok számára, akik nem tudnak vagy nem akarnak vásárolni. A bérbeadók démonizálása vagy szigorú szabályok bevezetése aláássa a bérleti lakások biztosításának hajlandóságát és képességét, ami végső soron a bérlőket is károsítja.
A válság megoldása érdekében több otthont kell építenünk: ez az egyetlen hatékony és fenntartható megoldás. Azonban ez nem lesz lehetséges anélkül, hogy biztosítanánk, hogy a helyi lakosok is részesüljenek az új otthonok előnyeiből a környékükön.
Szerencsére már számos megoldás van erre. Ide tartoznak a közösségi földárverések, vagy a kényszerített földvásárlási rendeletek zöldövezetben történő építéshez, valamint a helyi lakosok és önkormányzatok számára földrészesedés biztosítása, amelyek értéke a fejlesztések után nő.
A Bérleti Díj Napja segít egyszerű módon számszerűsíteni, és kihangsúlyozni a válság súlyosságát. Most kell cselekedni , hogy megépítsük a szükséges otthonokat, miközben elkerüljük az olyan kontraproduktív intézkedéseket, mint például a bérleti díj szabályozása.
Ez a nap remélhetőleg ösztönzi az újbóli elköteleződést amellett, hogy minden londoni számára megfizethetőbbé tegyük a lakhatást, hogy a jövőben a főváros egy kicsit korábban ünnepelhesse a Bérleti Díj Napját. Forrás