Szoktam hangoztatni, hogy szerintem mennyi minden kimaradt az állami oktatásból, ami – elvileg – az életben való boldogulásunkra (ez a szó önmagában is beszédes) készít fel. Ami most következik, az nem hogy soha nem volt tananyag, de alapvetően nehéz is lenne “leoktatni”, mivel társkapcsolati ismereteinkhez első sorban önismereti alapokat kellene tanulni, ami – mint tudjuk – szintén nem része a nemzeti alaptantervnek. A mai alkalommal 5 olyan hibára hívom fel a figyelmet, amit leggyakrabban elvétünk.
1. A NŐ, A FÉRFI és AZ EMBER
Vannak univerzálisan megfogalmazható dolgok, például szükségletek és vágyak, amik minden emberre igazak. Például a biztonságra való törekvésünk, vagy a valahová való tartozás és elismerés utáni vágyunk. No igen, és a hiba itt abban rejlik, hogy hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy AHOGYAN ezt megéljük, ahogyan erre törekszünk, reagálunk, cselekszünk az ugyanolyan a két nem esetében. Elfelejtjük sokszor, hogy NŐ és FÉRFI merőben különbözik működésmódjában, és inkább a semleges (nemű) emberben gondolkodunk, netalán éppen magunkból indulunk ki, mikor a másik nemtől várunk valami olyat, amit egyszerűen butaság elvárni.
Párkapcsolatunkon sokat tud lendíteni az, ha elfogadjuk és szem előtt tartjuk, hogy nőként másképp reagálunk pl. stresszhelyzetre, mint férfiként. Egyszerűen biológiailag másképp vagyunk huzalozva. Ezek a nemi különbségek a működésünkben valósan léteznek, ha így tetszik, törvényként működnek, és ha nem veszel róla tudomást, akkor az olyan, mintha elhinnéd hogy a Föld lapos és meggyőződéssel állítanád, hogy a gravitáció az egy kitalált dolog. Lehet véleményed, csak épp nem mész vele semmire, ugyanis ezek a törvényszerűségek hatnak rád, akár hiszed, akár nem. Ne essünk abba a hibába, hogy elfelejtjük a női és férfi nem működésmód törvényszerűségeit. (erről is lesz szó szept. 4-én)
2. AMI EGYSZER VOLT, AZ ÚGY IS MARAD
No, a hiba itt abban áll, hogy annyira vágyjuk a kiszámíthatóságot és ragaszkodunk ahhoz, hogy az egyszervoltot megőrizzük, hogy képesek vagyunk örökkön örökké visszavágyni a korábban megélt szép pillanatainkat, ahelyett, hogy a jelen jelentőségével foglalkoznánk. Egy társkapcsolatnak életszakaszai vannak, ugyanúgy mint ahogyan egy kisgyermek felnő, és belép egy egy új korszakba, aminek megvannak a maga szépségei és nehézségei, a kapcsolat is ekképpen változik. A kezdeti lángoló szerelem elmúlik.. A kapcsolat elején tapasztalt fokozott vágy majd csitulni fog. És ha ezt nem vesszük tudomásul, és nem figyelünk rá, az olyan mintha a kapcsolatunkat erőszakkal gyömöszölnénk vissza a kezdeti szakaszába, holott már nem ott tart. Ezek a szakaszok átmenettel érkeznek meg életünkbe, és jó ha tudatosak vagyunk rá.
Hibát akkor követünk el, ha nem látjuk be, hogy a kapcsolat, mint egy, a két felnőtt által létrehozott élő lény, és benne mi magunk is, változunk. Ezt érdemes figyelemmel követni, olykor megállni és értelmezni az újrarendeződést. Ez nem azt jelenti, hogy passzív, szomorú elfogadással vesszük tudomásul, hogy a láng, ami élteti a kapcsolatot előbb-utóbb kialszik, és végignézzük ahogyan ez megtörténik. Nem. Sokkal inkább azt, hogy tudatosítom,hogy a kapcsolat önmagától a szétesés felé halad, hacsak nem teszek bele figyelmet, időt, energiát. Azt a lángot éltetni kell, és ezzel párhuzamosan figyelek arra is, hogy szerepeink, a kettőnk közötti szövetség milyen kihívásokon megy keresztül, és ennek megfelelően cselekszem is azért, hogy ehhez alkalmazkodni tudjak.
3. A MÉLYBEN LAPPANGÓ KIMONDATLANSÁG SZÖRNYETEGE
Egyesek szerint nem kell mindent kimondani, se nem megosztani. Hm, valahol igaz, hiszen ha minden apró rezdülésünket megosztanánk, túlterhelnénk egymást és a kapcsolatot. Ekkor én átbattyognék az önismereti órára, és szorgosan dolgoznék azon, hogy miként tudok én magam megküzdeni az érzéseimmel, megtartani magam bizonyos helyzetekben. Ha pedig pont ez okozza a nehézséget, hogy túl sok mindent tartok bent, akkor viszont itt azt a hibát követjük el, hogy a számunkra jelentőségteljes dolgokat nem kommunikáljuk ki. Nem adjuk a másik tudomására, vagy azért mert:
- önmagában kinyilvánítani nehéz,
- vagy mert félünk a másik reakciójától,
- netalán azért mert nem akarunk sebezhetőnek tűnni, amivel a másik visszaélhet
- esetleg éppen azért, mert a jó viszonyt akarom fenntartani és nem konfliktus generálásával “rombolni a hangulatot.”
Ismerős helyzetek? Ezek együttes kombinációja is lehet érv amellett, hogy inkább csendben maradjunk, ám ezzel a viselkedéssel életre hívjuk a mélyben lappangó szörnyeteget, aki előbb utóbb felfalja a kapcsolatot. A hallgatásoddal, konfliktusok kikerülésével ezt a szörnyeteget élteted, míg ha vállalod a kellemetlen, de igen hasznos beszélgetéseket, és önmagad érzéseit, akkor ez a szörnyeteg megszelídül, és akár erőforrásként a szolgálatodba áll, hogy mind jobban képviselni tudd magad a kapcsolatodban, s ezáltal a társadnak is támpontot adva, hogy miként szeressen téged jól.
4. DE MIÉRT NEM…?! MINDIG és SOHA
A fáradt és csalódott fél, ha nem úgy történt valami, ahogyan szerette volna – leginkább a pohárban az utolsó csepp csobbanásával – türelmetlenül fakad ki: “De miért nem csinálod magadtól? Miért kell nekem mondanom? Miért mindig én vagyok, aki kezdeményez? Soha nem dicsérsz/javasolsz/teszed a helyére..” És ennek végeláthatatlan variációi, amelyben a mindig és a soha szélsőséges időhatározók mutatnak vészjelzést, hogy valószínű az általánosítás hibájába estünk, és egyúttal túl sokáig vártunk a szükségleteink, vágyaink, nehézségeink kikommunikálásával (3. Pont !)
Ezen a ponton már sérelmeink vannak, és mint kilőtt nyilakkal társunkat vesszük célba aki épp elvérezni készül ebben a csatában. Mi a csalódottság, beteljesületlenség fájdalmában, míg ő a nyilak záporában sebződik, hogy már megint nem elég jó, így mind a ketten a vesztes pozícióból próbálunk érdemi kommunikációt folytatni, ami ebben a formában lehetetlen. Kritika helyett kéréssel viszont többre megyünk.
Be kell lássuk ilyenkor, hogy amiről épp vitázunk, az fontos, de nem a valódi indok, és a felszín alatt a szükségleteink rejtőznek, amelyek nem elégülnek ki, úgy mint pl. biztonság, elismerés, figyelem. Mi lehet a jó megoldás? Az asszertív kommunikáció, ami tanulható, és ezekben a helyzetekben az igazi, célravezető megnyilvánulási forma. Hogyan kell ezt csinálni? Egy dolgot itt már biztosan megtanultunk: szükségleteket fogalmazunk meg és kérésként mondjuk ki kritika helyett. Ám ez csak egy rendkívül lebutított változata ennek a módszernek, ha szeretnéd igazán elsajátítani, akkor gyere el a Tiszta Beszéd Műhelyre, ahol ezt gyakorolni fogjuk majd.
5. ÉS.. MI VOLT MA A PROGRAM?
A közös program nagyon változatos lehet. A szabadidő közös eltöltésétől kezdve a háztartási kötelezőkön keresztül az együtt sportolás és a játékokon túl két valódi kapcsolatragasztó tevékenységet jó, ha tudatosan a Mi-időbe illesztünk, mégpedig rendszeresen. Ez pedig a szex és az időközönkénti mély, őszinte beszélgetés arról, hogyan is vagyunk egymással. Ez utóbbinál fel lehet tenni a kérdést, hogy maradéktalanul boldogok vagyunk-e kapcsolatunkban és elégedettek-e női-férfi szerepeinkben, illetve szexuális életünkkel.
Nem várunk arra, hogy majd magától megtörténik.. A “Beszélni akarok veled” kezdetű mondattól már ösztönösen rosszul vagyunk, végigfut a hátunkon a hideg verejték, hogy vajon mi lehet, amit a párunk velünk tudatni akar. Ezt előzheti meg az a beszélgetés, ami úgy kezdődik, hogy “És mondd, Drágám, boldog vagy?” Van-e valami ami úgy érzed lehetne jobb? Esetleg olyan, ami rosszul érintett és nem beszéltük meg?”
Keressük, és tervezzük ezeket alkalmakat! A két hozzáállás nagyon más! Míg az egyik sodródó-passzív, a másik tervező-aktív!
És álljon itt egy nagy kihívás a végére: érdemes tudni priorizálni a minden nagyon fontos tennivalók között, mert mindig, minden nagyon fontos és sürgős, főleg a családalapítást követően, ám képesek kell legyünk nemet mondani az előttünk sorakozó intéznivalókra, de legalább fontossági sorrendet felállítani közöttük, mert mind kéri a figyelmünket, jelenlétünket, időnket. Mi döntjük el, te és én, hogy a kapcsolatunk hol helyezkedik el a fontossági listán… További hasonló cikkek itt Szerző: Válóczi Andrea