Ne a legszebb napodra gondolj. Ne arra a szombatra, amikor napsütésben ültél egy londoni parkban, és azt gondoltad: „ezért érdemes volt.” Gondolj egy átlagos keddre. Este nyolc óra van, fáradt vagy, a gyerek végre elaludt, a konyhában ülsz, a telefonod kijelzőjén pedig ott világít egy üzenet otthonról. Ebben a csendben tedd fel magadnak a kérdést: ha mindent tudtál volna, amit ma tudsz, kijöttél volna? Őszintén. Senki nem néz.
Amit nyertem, és amit elveszítettem
A kérdés azért nehéz, mert a válasz nem fekete vagy fehér. Két oszlopot kell összehasonlítani, és a kettő nem azonos mértékegységben van.
Amit nyertünk:
- Pénz, vagy legalábbis annyi, amennyit otthon nem láttunk volna.
- Szabadság: hogy senki nem tudja, ki vagy, kinek a lánya vagy fia vagy, és nem kell megfelelned a falunak.
- Lehetőségek: szakma, nyelvtudás, egy másik kultúra ismerete.
- Nyugalom: sokan mondják, hogy nem a pénz, hanem a kiszámíthatóság volt a legnagyobb ajándék.
- Egy olyan élet, amiről otthon nem mertünk álmodni.
Amit elveszítettünk:
- A szüleink öregedésének hétköznapjait, amit csak videóhívásban nézünk végig.
- A barátokat, akikkel már csak évente kétszer találkozunk, és minden alkalommal kicsit idegenebbek.
- A nyelvet, amit lassan elfelejtünk, és amit a gyerekeink már nem beszélnek ugyanúgy.
- Az érzést, hogy tudjuk, hol van az otthonunk.
- Az első gyerekkori nyarakat a nagyszülőknél, amiket sosem kapnak meg.
A legfájóbb ebben az, hogy a két oszlop nem vonható ki egymásból. Nincs olyan képlet, ami megmondja, hogy egy elvesztett vasárnapi ebéd mennyit ér egy megkeresett ezer fonthoz. Mindenki a saját árfolyamát használja, és sokan évekig nem merik megnézni a végeredményt.
Öt válasz, öt élet
Alább öt hang szerepel, amit a kint élő magyar közösségben gyakran hallani. Nem konkrét személyek, hanem összegzett álláspontok.
1. „Igen, ezerszer.” „Otthon éhbérért dolgoztam, és úgy éreztem, hogy minden ajtó be van zárva. Itt először éreztem, hogy a munkámnak értéke van. Hiányzik a család, de a gyerekeim olyan életet kapnak, amit otthon nem tudtam volna adni. Ha újra kezdhetném, ugyanígy döntenék.”
2. „Nem, soha.” „Azt hittem, pár évre jövök. Aztán eltelt tizenkettő. Közben meghalt az apám, és én nem voltam ott. Ezt semmilyen fizetés nem tudja pótolni. Ha akkor tudtam volna, mit veszítek, nem indulok el.”
3. „Igen, de másképp csinálnám.” „Nem a döntéssel van bajom, hanem azzal, ahogy végrehajtottam. Nem tanultam meg időben angolul, nem építettem kapcsolatokat, nem tartottam otthon a kapcsolatot. Ha ma újra kijönnék, tudatosabb lennék, és jobban vigyáznék arra, amit otthon hagyok.”
4. „Nem tudom, és ez a legrosszabb.” „Egyik nap azt mondom, hogy igen, másik nap azt, hogy nem. Nem tudok dönteni, mert mindkét válasz igaz. Ez a bizonytalanság fárasztóbb, mint bármelyik határozott válasz.”
5. „A kérdés rossz.” „Nem lehet így feltenni. Én nem az vagyok, aki tíz éve voltam. A mai énem már a kint töltött évek terméke. Ha nem jövök ki, nem én vagyok az, aki most ezt a kérdést felteszi. Hogyan válaszoljak olyan valakinek, aki nem létezik?”
Melyik áll a legközelebb hozzád? És melyik az, amelyiket a legnehezebb meghallgatni?
Az „ha tudtam volna” csapdája
Itt van a kérdés legalattomosabb része. A legtöbben nem azért jöttünk ki, mert mindent tudtunk. Azért jöttünk ki, mert nem tudtuk, mennyit fogunk veszíteni.
Ha pontosan tudtuk volna, hogy nem leszünk ott a szülők betegségénél, hogy a gyerekeink angolnak érzik majd magukat, hogy tizenöt év múlva sem tudjuk megmondani, hova tartozunk, talán nem indultunk volna el.
De ha nem indultunk volna el, akkor azt sem tudnánk, hogy mi mindenre vagyunk képesek. Nem tudnánk, hogy meg tudunk tanulni egy nyelvet, újrakezdeni egy életet, megtartani egy családot idegenben. A tudás, amivel most a kérdést feltesszük, pontosan abból az útból származik, amit a kérdés megkérdőjelez.
Ez a paradoxon: a döntés ismeretét csak a döntés meghozatala után kapjuk meg. Nem lehet előre tudni, amit csak átélve tudunk meg.
Levél a 10 évvel ezelőtti énednek
Írj egy levelet annak, aki akkor a repülőtéren állt a bőröndjével. Ne magyarázd el neki az egészet. Csak azt mondd el, amit tudnod kell:
„Szia. Tudom, hogy félsz. Nem fogom azt mondani, hogy minden rendben lesz, mert nem lesz. Lesz olyan este, amikor sírsz. Lesz olyan karácsony, amikor üres lesz a szék. Lesz olyan hívás, amit nem akarsz felvenni.
De azt is mondom, hogy meg fogod csinálni. Meg fogsz tanulni dolgokat, amikről most nem is álmodsz. Találsz embereket, akikre nem számítasz. És egyszer, valamelyik kedden este, megkérdezed magadtól, hogy érdemes volt-e. Nem tudom, mit fogsz válaszolni. De azt tudom, hogy a kérdés felteszi majd az embert, aki lettél.”
Te mit írnál?
Akik nem mernek őszintén válaszolni
Van egy csendes csoport, akikről ritkán beszélünk: akik nem mernek őszintén válaszolni.
Aki nemet mondana, de nem meri, mert akkor a fél élete értelmét kérdőjelezné meg. Ha tizenöt éve él kint, két gyereke van, házat vett, és azt mondaná, hogy „nem, nem jönnék ki újra”, azzal azt is kimondaná, hogy minden áldozat hiába volt. Ezt nehéz felvállalni, főleg a gyerekek előtt.
Aki igent mondana, de nem meri, mert otthon azt hiszik, hogy ő a „nagy külföldi siker”, és az igen úgy hangzik, mintha kioktatná a hazamaradtakat. Vagy mert fél, hogy aki hazament, azt gondolja, hogy ő lenézi az ő döntésüket.
Mindkét csoport ugyanabban osztozik: az őszinte válasz kockázatos, ezért sokan inkább a biztonságos „nem tudom”-ot mondják. Ez nem hazugság, de nem is az egész igazság.
A kérdés, amit nem szabad megúszni
Ha ezt a cikket olvasva magadban rávágtad az igent vagy a nemet, csak nem hitted el, hogy valóban így van, érdemes megállni. A tudatalatti válasz gyakran őszintébb, mint az, amit hangosan mondunk.
Szavazz:
- Igen, kijöttem volna
- Nem, nem jöttem volna ki
- Nem tudom
Aztán írd meg kommentben egy mondatban, hogy miért. Nem kell hosszú vallomás, nem kell ítélkezni. Elég az, amit a keddi estén a konyhában mondanál magadnak.
A leghasznosabb válaszokból egy külön cikket szeretnénk összeállítani „Olvasóink válaszai” címmel, névtelenül. Ha beleegyezel, hogy a hozzászólásodat idézzük, írd oda: „idézhető.”
Mert ez a kérdés nem arról szól, hogy ki döntött jól. Arról szól, hogy egyikünk sincs egyedül vele.
(A cikkben szereplő hangok a kint élő magyar közösségben gyakran hallott álláspontok összegzései, nem konkrét személyek nyilatkozatai.)