Vannak mondatok, amelyek ártatlannak tűnnek. Olyanok, amelyeket gyakran jó szándékkal mondanak, érdeklődésből, megszokásból vagy egyszerű kíváncsiságból. Mégis, ha valaki hosszabb ideje él Angliában, ezek a félmondatok idővel terhessé válnak. Nem azért, mert gonoszak lennének – hanem mert újra és újra ugyanazt a valóságot kérdőjelezik meg, magyarázkodásra kényszerítenek, vagy egyszerűen nem veszik figyelembe az itt élők tapasztalatait.
Az alábbi mondatok szinte minden angliai magyar életében elhangzanak. Többször. Sokszor ugyanattól az embertől.
„Na és mikor költözöl haza?”
Talán ez a legismertebb. Mintha az Angliában élés csak egy hosszabb nyaralás lenne, egy ideiglenes kitérő, amelynek a végén „természetesen” mindenki hazamegy. A kérdés mögött gyakran ott van az az elképzelés, hogy aki kint él, az valójában nem döntött, csak sodródik.
A valóság ezzel szemben sokkal összetettebb. Van, aki már családot alapított, van, aki itt talált stabil munkát, van, aki egyszerűen nem érzi, hogy lenne hova „hazamennie” ugyanabba az életbe, amit évekkel ezelőtt maga mögött hagyott.
„Ott biztos sokkal könnyebb az élet”
Ez a mondat egyszerre hízelgő és fárasztó. Hízelgő, mert feltételezi a sikert. Fárasztó, mert figyelmen kívül hagyja az árat, amit ezért fizetni kell. Az idegen nyelv, az első évek bizonytalansága, a kezdeti alulfizetett munkák, a magány, a honvágy – ezek ritkán jelennek meg a beszélgetésekben. Pedig Angliában sem kolbászból van a kerítés, és a könnyűség inkább kivétel, mint szabály.
„Te már biztos jobban beszélsz angolul, mint magyarul”
Viccesnek szánják, de sokszor érzékeny pontra tapint. Az anyanyelv nem kopik ki attól, hogy valaki más nyelven dolgozik, gondolkodik, él. Ugyanakkor igaz, hogy a mindennapok átalakítják az embert: keverednek a szavak, megváltozik a gondolkodás ritmusa. Ez nem hűtlenség, hanem alkalmazkodás. Mégis, sokan érzik úgy, hogy ezzel a mondattal megkérdőjelezik az identitásukat.
„Te már nem is vagy igazi magyar”
Ez talán a legfájóbb. Mert nem a távolságról szól, hanem a hovatartozásról. Arról, hogy ki jogosult magyarnak lenni, és ki nem. Az angliai magyarok többsége nem elhagyni akarta az országát, hanem élni. Tanulni. Boldogulni. Attól, hogy máshol fizet adót, még ugyanúgy izgul a magyar válogatottért, ugyanúgy hiányzik neki a család, és ugyanúgy magyarul álmodik.
„Megérte egyáltalán kimenni?”
Ez a kérdés gyakran nem válaszra vár, hanem mérlegelésre kényszerít. Mintha az egész életút egyetlen döntésre lenne visszavezethető. Az igazság az, hogy az angliai élet sokakat megtanított önállónak lenni, felelősséget vállalni, kilépni a komfortzónából. Akkor is, ha közben voltak nehéz időszakok. Vagy éppen azért.
„Ott mindenki hideg és távolságtartó, nem?”
Egy sztereotípia, amit azok ismételnek, akik sosem éltek itt. Az angolok máshogy kommunikálnak, igen. Kevésbé tolakodóak, udvariasabbak, formálisabbak. De ez nem jelenti azt, hogy ne lennének segítőkészek, empatikusak vagy megbízhatóak.
Sokan épp Angliában tapasztalták meg először, milyen az, amikor a szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak.
„Biztos hiányzik a magyar kaja”
Hiányzik. De nem csak az. Hiányzik a nyelv zaja az utcán, az ismerős gesztusok, a viccek, amelyeket nem kell magyarázni. Ugyanakkor az ember megtanul kompromisszumot kötni: új ízekkel, új szokásokkal, új rutinokkal.
Az identitás nem egy menü, amiből csak egy dolgot lehet választani.
„Majd ha ott is rosszabb lesz, hazajössz”
Ez a mondat feltételezi, hogy a döntés pusztán gazdasági. Mintha minden érzés, kapcsolat, tapasztalat másodlagos lenne a számok mögött. Pedig az angliai élet sokak számára nem menekülés, hanem építkezés. Nem tökéletes, de saját.
„Ott biztos már mindent megszoktál”
Nem. Vannak dolgok, amiket évek után sem. Az időjárást, az apró kulturális különbségeket, az ügyintézés lassúságát vagy éppen a túlzott udvariasságot. És ez rendben van.
Az alkalmazkodás nem egyenlő az önfeladással.
„Akkor te már nem is követed, mi van otthon”
Ez ismerős vád. Pedig az angliai magyarok jelentős része azért követi az otthoni híreket, meg az ismeretségi körben történő eseményeket. Mert a kötődés nem szűnik meg attól, hogy elmentünk, csak kicsit átalakul.
Záró gondolat
Ezek a mondatok önmagukban nem rosszak. Nem bántani akarnak. De együtt egy olyan láthatatlan terhet jelentenek, amelyet az angliai magyarok nap mint nap cipelnek: a folyamatos magyarázkodást, az igazolás kényszerét, az identitásuk védelmét.
Talán egyszer eljutunk oda, hogy nem kell választani „itt” és „otthon” között. Hogy elfogadjuk: több helyen is lehet valaki önmaga. És ettől nem lesz kevesebb – csak tapasztaltabb.