Vannak mondatok, amelyeket az Angliában élő magyarok annyiszor ismételnek el magukban, hogy idővel igazsággá válnak – vagy legalábbis annak tűnnek. Ezek többnyire nem rosszindulatú hazugságok, inkább apró önvédelmi mechanizmusok, amelyek segítenek túlélni a mindennapokat egy idegen országban.
Sokan mosolyogva, mások keserű iróniával mondják ki őket, de rengeteg külföldön élő magyar magára ismer legalább néhányban.
„Csak még egy évet maradok”
Talán ez a legismertebb mondat. Egy évből lesz kettő, kettőből öt, aztán tíz. Az „utolsó év” mindig éppen csak egy karnyújtásnyira van, de sosem érkezik el igazán. Ez a mondat gyakran nem a hazatérésről szól, hanem arról, hogy ne kelljen most dönteni. Mert dönteni nehéz. Visszamenni sem egyszerű, maradni sem teljesen megnyugtató. Így az „egy év” biztonságos kompromisszum marad – újra és újra.
„Most már tényleg félre fogok tenni”
Az angliai fizetés elsőre sokakat elbűvöl. Úgy tűnik, itt végre lehet majd spórolni, tartalékot képezni, előrébb jutni. A valóság azonban gyakran más: lakbér, számlák, közlekedés, váratlan kiadások. A félretett összeg sokszor inkább csak egy ígéret a jövőnek. És minden hónapban elhangzik: „majd a következőben”. Ez nem felelőtlenség, inkább annak jele, hogy az élet Angliában is gyorsan elszívja a pénzt – csak fontban.
„Ha akarnék, bármikor hazamehetnék”
Ez a mondat megnyugtató. Azt sugallja, hogy nincs csapda, nincs végleges döntés. Pedig az évek múlásával egyre több dolog köt ide: munka, párkapcsolat, gyerek, hitel, megszokás. A „bármikor” idővel egyre elméletibb fogalommá válik. Nem lehetetlen hazamenni – de már nem egyszerű. És ezt sokan nem szívesen mondják ki maguknak.
„Magyarországon rosszabb lenne”
Van benne igazság, és van benne önigazolás is. Sokan valóban azért maradnak, mert Angliában kiszámíthatóbb az élet. Mások viszont azért ismételgetik ezt a mondatot, mert félnek attól, mi várná őket otthon. Ez nem feltétlenül a hazáról szól, inkább arról, hogy mennyire változtunk meg mi magunk. És hogy vajon hol lenne könnyebb újrakezdeni – ott, ahonnan eljöttünk, vagy ott, ahol már félig gyökeret vertünk.
„Az angolok hidegek, de korrekt emberek”
Sok magyar így magyarázza a távolságtartást, a mosolygós, de felszínes kapcsolatokat. Van benne igazság, de gyakran egyfajta védekezés is. Könnyebb azt mondani, hogy „ilyen a kultúra”, mint beismerni, hogy néha hiányzik a valódi kapcsolódás, a közvetlenség, az őszinte beszélgetés. Az angol udvariasság működik – csak nem mindig tölt fel.
„Már megszoktam mindent”
Valójában nem mindent. Csak megtanultunk együtt élni vele. A honvággyal, az idegenség érzésével, azzal, hogy bizonyos dolgok sosem lesznek teljesen természetesek. A megszokás nem egyenlő az otthonossággal. Inkább egy csendes alkalmazkodás, ami segít működni, de nem feltétlenül old fel minden belső feszültséget.
„Nem hiányzik semmi”
Ez talán a legnagyobb önámítás. Mert valami mindig hiányzik. Egy íz, egy hangsúly, egy fél mondat, amit csak otthon értenek. Egy spontán beszélgetés, egy „majd megoldjuk” érzés. És ez teljesen rendben van. A hiány nem kudarc, hanem annak a jele, hogy két világhoz tartozunk egyszerre.
Két hely között
Az angliai magyar élet gyakran nem fekete-fehér. Nem sikertörténet vagy bukás, nem menekülés vagy árulás. Inkább egy folyamatos egyensúlyozás két ország, két identitás, két otthon között.
Ezek a „hazugságok” sokszor nem ártanak. Segítenek továbbmenni, túlélni, alkalmazkodni. De néha érdemes megállni, és őszintén feltenni a kérdést: mit akarunk valójában? Maradni, visszatérni, vagy egyszerűen csak békében lenni a döntéseinkkel?
Mert talán ez az egyetlen mondat, amit minden angliai magyar egyszer kimond magának – és amiben végre nincs hazugság.