Aki élt már huzamosabb ideig az Egyesült Királyságban, biztosan megkapta már a kérdést: „Na és beilleszkedtél már?” De mit is jelent ez valójában? És tényleg olyan egyszerű dolog ez, mint ahogy néha kifelé mutatjuk?
Kívül mosoly, belül kérdőjelek
Angliában az emberek udvariasak. Megkérdezik, hogy vagy, rád mosolyognak a boltban, és ha egyszer véletlenül kiejted a kezedből a bevásárlókosarat, öten sietnek segíteni. De vajon ez valódi közösségérzetet ad, vagy csak a brit kultúra udvariasságának része?
Sokan közülünk elmondják: beszéljük a nyelvet, értjük a szokásokat, dolgozunk, adózunk, mégis valahogy mindig kívülállónak érezzük magunkat. Mintha lenne egy láthatatlan fal, ami sosem enged be teljesen.
A beilleszkedés ára: elengedni a magyart?
Egy másik, fájdalmas kérdés: vajon az angol közegbe való beilleszkedéshez fel kell-e adni a magyarságunk egy részét? Ha túl gyakran használod a magyar szót a munkahelyen, különcnek néznek. Ha hazai ízeket viszel az iskolai ünnepségre, furcsán mosolyognak. És ha az angol kolléga meghív egy pubba, de te inkább a családoddal vagy a magyar barátokkal lennél, az „külön utas viselkedés”?
Barátság vagy csak felszínes jópofizás?
Sokan panaszkodnak arra, hogy az angol barátságok gyakran megmaradnak egy udvarias, távolságtartó szinten. Nincs igazi mélység, közös vacsorák, őszinte beszélgetések. Ha baj van, az első, aki tényleg odalép – az gyakran egy másik magyar. Vagy egy lengyel. Vagy egy pakisztáni kolléga, aki maga is tudja, milyen kívülállónak lenni.
Akkor mégis lehet barátkozni?
Lehet. De idő kell hozzá. Sok-sok év, türelem, nyitottság. És az sem mindegy, hol élsz: egy multikulturális londoni körzet más, mint egy kisváros mélyén lévő kertváros, ahol a lakók az elmúlt 20 évben talán nem is találkoztak kelet-európaival.
A legmélyebb kapcsolatok sokszor akkor jönnek, amikor valaki nemcsak az akcentusod fogadja el, hanem a történetedet is meghallgatja. De ez nem mindennapos dolog – és nem is mindenki nyitott rá.
Akkor csak úgy csinálunk?
Sokan közülünk igen. Félig-meddig. Mosolygunk, próbálunk „normálisan viselkedni”, megfelelni, de belül hiányzik az a fajta közvetlen, meleg kapcsolat, amit otthon, Magyarországon megszoktunk – a szomszéd néni beszólásaitól kezdve a vasárnapi húslevesig.
És igen, van, aki már teljesen beilleszkedett. De olyan is akad, aki 10-15 év után is inkább csak „itt élő magyar”, mint „beilleszkedett brit állampolgár”.
Te hogy érzed?
Be tudtál illeszkedni? Vagy inkább egy párhuzamos világban élsz, ahol a munkahelyi angol környezet és az otthoni magyar valóság sosem találkozik igazán?
Írd meg a véleményed kommentben – és oszd meg másokkal is, akik ugyanígy érzik!