Egy pár gondolat a külföldön élő magyarok lelki kettősségéről. Amikor valaki hosszabb időre elköltözik külföldre – akár tanulni, dolgozni, új életet kezdeni – előbb-utóbb szembetalálja magát egy furcsa, nehezen megfogalmazható érzéssel: mintha két otthona lenne, de egyikben sem lenne igazán otthon.
Ez az érzés nem ritka. Sőt, a külföldön élő magyarok többsége előbb-utóbb megtapasztalja a „kettős otthon” dilemmáját, amely úgy hatol be a hétköznapokba, mint a nyirkos köd – láthatatlanul, és váratlanul.
Két világ között – és ugyanakkor egyikben sem
Amikor Magyarországon vagyunk, már idegenül hangzik sok minden. A nyelv még megy, de néha már akadozik, nem ismerjük a legújabb szlenget, nem követjük a helyi politikát, és a poénokat sem mindig értjük. Kicsit kívülállók vagyunk.
Aztán amikor visszatérünk az új hazánkba – legyen az Anglia, Németország vagy épp Hollandia –, ismét kicsit idegennek érezzük magunkat. Bár beszéljük a nyelvet, értjük a szokásokat, mégis valami hiányzik: az a mélyen belénk ivódott kulturális összetartozás, amit csak a szülőföld adhat meg.
Az otthon definíciója újraírva
Régen az otthon egyértelműen definiálható volt: ott volt, ahol felnőttünk, ahol minden ismerős, ahol az utcasarkon is tudjuk, ki lakik. Ma viszont az otthon már sokkal inkább érzés, mint helyszín. Lehet, hogy a lakásod Londonban van, de a nagymama húslevese, a Balaton illata vagy egy langyos nyári vihar otthon Magyarországon „sohasem helyettesíthető semmivel”.
Egy idő után az ember rájön: egyik ország sem lesz már AZ otthon. Mindkettő az – és egyik sem teljesen. Ez pedig egy olyan lelki kettősséghez vezet, amit csak az érthet meg, aki maga is megtapasztalta.
A bűntudat és a hiány állandó társainkká válnak
Ha Magyarországon vagyunk, bűntudatot érzünk, hogy nem vagyunk elég hálásak azért, amink van odakint. Ha külföldön vagyunk, akkor azért, mert kimaradunk a családi ünnepekből, nem látjuk felnőni az unokahúgokat, és nem tudunk egy öleléssel válaszolni a szülők gondjaira.
Mindig valahol máshol kéne lennünk. Mindig valamit pótolnunk kéne. És mindig úgy érezzük: egy részt belőlünk otthagytunk, bárhová is megyünk.
De van ennek azért szépsége is
Ez a kettősség nemcsak fájdalmas, hanem mély és különleges is. Hiszen mi azok közé tartozunk, akik két világhoz is tartoznak. Akik két kultúrát értelmeznek, két nyelven álmodnak, és két zászlót őriznek a szívükben. Ez nem megosztottság – ez egyfajta gazdagság.
Lehet, hogy sosem leszünk teljesen „helyiek” sehol – de cserébe mindig egy kicsit világpolgárok maradunk. És talán pont ettől vagyunk mi mindenhol és egy kicsit ezzel egyszerre sehol is.