„Az év elején egy barátommal folytatott beszélgetés indította el ezt az egészet… Azt gondoltam magamban: 35 éves egyedülálló nő vagyok, szabadúszó szövegíró, és nem engedhetem meg magamnak, hogy egyedül béreljek itt egy tisztességes lakást a növekvő londoni megélhetési költségek miatt. Mit csinálok én az életemmel?
Így hát néhány hónappal ezelőtt – öt évvel azután, hogy véglegesen Londonba költöztem – úgy döntöttem, hogy visszamegyek Franciaországba. Ennek okai a rohamosan emelkedő költségek és a Brexit következményei voltak. Franciaországban nőttem fel, Orléans közelében, ami körülbelül két órányira van Párizstól. A szüleim gyermekkoromban elváltak, így édesapám világjáró lett. Én is az lettem…
Gyermekkoromban olyan helyeken éltem, mint az Egyesült Államok és Tahiti, valamint Európa számos országát meglátogattam. Amikor 14 évesen visszatértem Franciaországba, folyékonyan beszéltem angolul, és felnőttként elkezdtem álmodozni a külföldi életről. 2007-ben, 21 évesen éltem először az Egyesült Királyságban, körülbelül egy évig.
Diákként lehetőségem nyílt csatlakozni az Európai Leonardo Programhoz (jelenleg Erasmus+ néven). Ezzel egy időben gyakornok lettem egy londoni PR-ügynökségnél. Ekkor szerettem bele Londonba. Úgy éreztem, mindenki az lehet, aki lenni szeretne, és bármilyen stílusban öltözködhet, ítélkezés nélkül. Franciaországban más a helyzet. Annak ellenére, hogy ez manapság már változik, még mindig jobban ítélkeznek az emberek fölött a fizikai megjelenésük alapján.
Munka szempontjából Londonban könnyebben halad előre a karriered. Gyakornokként sok feladatom volt, és alig néhány hónappal a munkakezdés után már kaptam előléptetést, mert a cég nagyra értékelte a munkámat. Évekbe telt volna ugyanez Franciaországban.
De visszamentem Párizsba, hogy újra csatlakozzam a francia egyetememhez, amikor a képzésem véget ért. Megígértem magamnak, hogy visszajövök Londonba. És végül nyolc évvel később úgy is döntöttem, hogy Londonba költözök, mert már nem éreztem magam biztonságban Franciaországban. Ez azután történt, hogy 2015 januárjában terrortámadás érte Párizst, amikor megtámadták a Charlie Hebdo irodáját, és sok újságírót agyonlőttek. Ugyanezen év novemberében összehangolt terrortámadásokban legalább 130 ember vesztette életét és több mint 350 megsebesült.
Mivel eközben szabadúszó lettem, megragadtam a lehetőséget, hogy otthonról dolgozzak. Ezt a döntést közvetlenül a 2016-os Brexit-szavazás után hoztam meg. Hosszú távon brit és francia akartam lenni. Az volt a célom, hogy beilleszkedjek, anyanyelvi szinten beszéljem az angol nyelvet, és megismerjem a brit kultúrát.
Szabadúszóként visszatérni egészen más érzés volt, mint gyakornokként. Több pénzem volt, de hálózatot is ki kellett építenem és ügyfélkört kellett létrehoznom. Hamar elhatároztam, hogy csatlakozom egy helyi munkaterülethez, és sok inspiráló, kreatív emberrel találkoztam. A fele európai volt.
A munkaterülethez való csatlakozás megváltoztatta az életemet, mivel új barátokat ismertem meg. Elkezdtem angolul írni a francia ügyfeleimnek, valamint új angol munkákat is elvállaltam. Vállalkozásom virágzott. Hackney volt az otthonom az elmúlt öt évben.
Közel laktam London Fieldshez, és ez a zöld városrész közel tartott a természethez. Minden nap végigbicikliztem a Lea folyó mentén, aminek köszönhetően naponta megfigyelhettem a hattyúcsaládokat, mókusokat, gémeket és rókákat. Hihetetlen élmény volt!
A hosszan tartó Covid-19 korlátozások után úgy döntöttem, hogy kiadom a szobámat, és elmegyek egy kéthetes nyaralásra Guadeloupe-ba. Végül ez hat hónaposra nyúlt, amire nagy szükségem volt. Aztán tavaly karácsonyra visszatértem Franciaországba, mert szükségem volt egy kis időtöltésre a barátaimmal és a családommal, valamint egy kicsit Európában is utazgatnom.
Amikor azon gondolkodtam, hogy visszamegyek Londonba, tudtam, hogy újra kell építenem az ottani baráti kört – sokan közülük európaiak voltak –, ugyanis sokan visszatértek hazájukba az utazási korlátozások megszűnése után.
Azt is tudtam, hogy Londonba visszatérni azt is jelenti, hogy újra meg kell osztani a lakást másokkal, vagy egy pici stúdióba költözni, és brutális összegű bérleti díjat kell fizetni. Amíg távol voltam, az én házrészemben is emelkedtek az árak és a számlaköltségek.
Ekkor döntöttem el, hogy végleg vissza kell költöznöm Franciaországba. Szívszorító döntés volt London elhagyása. Két hétre visszamenni Londonba, hogy összepakoljam a holmimat és elköszönjek, egy érzelmi hullámvasút volt. Annak ellenére, hogy logisztikai nehézségekbe ütközött egy költöztető cég találása, amely átmenne a Csatornán, úgy éreztem, életem egy nagy fejezetét zárom le.
Nagyon elérzékenyültem, mert tudtam, hogy nem térhetek vissza többé az Egyesült Királyságba, mert nem vagyok állampolgár. Így hát egyfajta zarándokútra mentem a város összes kedvenc helyére, valamint vettem mindenféle csecsebecséket Hackney legjobb helyeiről.
Miközben ezeket a sorokat írom, már visszaköltöztem Párizsba. A megélhetési költségek nem sokkal olcsóbbak Párizsban, de ugyanakkora fizetésből bérelhetsz egy egy hálószobás lakást, és egyedül élhetsz.
Ennek ellenére nem volt kedvem teljes munkaidőben visszatérni Párizsba. Így hát egy nem mindennapi döntést hoztam: minden hónapban megosztom az időmet Párizs és egy új úti cél között. A szabadúszóság lehetővé teszi számomra, hogy távmunkában utazzak és dolgozzak, így havonta bérelek egy lakást két hétre, és egyedül élhetek. Aztán egy barát kiveszi a lakást arra a két hétre, ahol nem vagyok. Megosztjuk a helyet, de nem élünk együtt.
Dolgoztam már Berlinben, majd Szardínián és Nápolyban vagy Rómában leszek. Élvezem, mert sok emberrel találkozom, amikor egyedül utazom…
Ezzel a digitális nomád életmóddal azt tervezem, hogy évente legalább háromszor ellátogatok Londonba, hogy találkozzak a barátaimmal, és érezzem a város hangulatát, amelyet annyira szeretek. De tudom, hogy a Brexit nem ad harmadik esélyt arra, hogy visszaköltözzek az Egyesült Királyságba.
Nos, ehhez vagy munkaszerződést kell kötni, ami igazolja az országban való jelenlétemet… vagy beleszeretni, majd feleségül menni egy brithez. Ezen két megoldás egyike sem nagyon valószínű, hogy megvalósul, de hát az élet tele van meglepetésekkel!
Őszintén arról álmodoztam, hogy brit állampolgár leszek, és Londont az otthonomnak éreztem. Igazán szégyen, hogy gazdasági okok miatt el kell hagynia az embernek egy olyan helyet, ahol annyira szeret élni, de tudtam, hogy nehéz körülmények között ott maradva valószínűleg megutáltam volna előbb vagy utóbb a helyzetet és szeretett városomat.
London drága, és ha nem tudod élvezni, mi értelme van ott élni? Szeretném, ha a politika a jövőben úgy fejlődne, hogy a hozzám hasonló nem egyesült királyságbeli állampolgárok maradhassanak. Függetlenül attól, hogy hol vagyok most, Londonnak mindig lesz helye a szívemben. Forrás