Van az a pillanat, amikor minden elcsendesedik körülötted. A londoni utcák zaja, a napi rohanás, a határidők, a bevásárlás, a munkahelyi feszültség. Csak a telefon marad a kezedben. És egy hang a vonal másik végén.
Anyám hangja.
Nem kérdez sokat. Nem kell magyaráznom. Nem faggat arról, miért nem mentem haza idén karácsonyra, vagy mikor jövök legközelebb. Csak azt mondja:
– „Jól vagy, ugye?”
És ebben a két szóban benne van minden. 1200 kilométer. Ennyi választ el minket. Repülővel pár óra, lélekben néha egy örökkévalóság. Angliában élni megtanít önállónak lenni, erősnek, kitartónak. Megtanít túlélni. De azt nem tanítja meg, hogyan ne hiányozzon az otthon.
A konyha illata.
Egy megszokott mondat.
Egy régi vicc, amit már százszor hallottál, mégis mosolyogsz rajta. Itt, Angliában mindent felépíthetsz újra. Lakást, életet, karriert. De vannak dolgok, amiket nem lehet pótolni. Egy anya hangja ilyen.
Sok angliai magyar érzi ezt nap mint nap. A telefonhívások között eltelt hetekben próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy „minden rendben”. Hogy erősek vagyunk. És ez igaz is. De attól még hiányzik.
Hiányzik, amikor azt mondja:
– „Vigyázz magadra.”
Hiányzik, amikor kérdés nélkül tudja, hogy fáradt vagy. Hiányzik, hogy valaki feltétel nélkül ugyanazt a gyereket látja benned, aki valaha voltál.
Mégis, ezek a hívások megtartanak. Összekötnek. Emlékeztetnek arra, honnan indultunk, és miért bírjuk ki azt is, amit más talán nem. Mert mi, akik Angliában élünk, nem elszakadtunk. Csak messzebb kerültünk. A szívünk egy része mindig otthon maradt.
És amikor leteszem a telefont, egy pillanatra könnyebb lesz a levegő. Tudom, hogy bárhol is vagyok, van egy hang, ami mindig hazatalál bennem.
Talán ez adja az erőt a következő naphoz.
Talán ezért éri meg. Mert a távolság nagy.
De a kötelék még nagyobb és erősebb.