Dávid vagyok. A teljes nevem mellékes, mert ez a történet nem csak az enyém. Évek óta ott van bennem néhány gondolat, amit sosem mondtam ki hangosan. Nem azért, mert titok, hanem mert nincs rá jó pillanat. Nem lehet a családi videóhívásba bedobni, hogy „amúgy néha kifulladok ettől az egésztől”. Ezért most leírom. Ha közben bólogatsz, nem vagy egyedül.
A „jól vagyok”
Ha otthonról megkérdezik, hogy vagyok, azt mondom: „Jól, jól, ne aggódj.” Ez nem hazugság, csak nem az egész igazság. A másik fele az, hogy hétfőn fáradtan ébredek, kedden ugyanígy, és szerdára már azon gondolkodom, mikor lesz hétvége, amiben aztán nem csinálok semmit, mert nincs hozzá erőm. A Facebookra a szép képek kerülnek. Egy parkban sétálva, egy étteremben, egy kirándulásról. Mindenki a legjobb arcát mutatja, és mindenki azt hiszi, hogy a többiek tényleg jól vannak.
Honvágy, ami nem úgy jön, ahogy várod
Nem sírva, nem drámaian. Egy illat, egy dallam a rádióban, egy étel íze, vagy az, amikor az utcán meghallok egy magyar mondatot. Ilyenkor egy pillanatra megáll a levegő. A honvágy nem arról szól, hogy „haza akarok menni”. Arról szól, hogy hiányzik valami, amit nem tudok megnevezni, és ami nem lakik se Budapesten, se a falumban. Inkább egy érzés, hogy valahol egyszer minden magától értetődő volt.
Amiről lemaradok
Szülinapok, esküvők, keresztelők, az unokatestvérem érettségije, a nagymamám 80. születésnapja. Mindegyikre azt mondom, hogy „legközelebb”. Aztán eltelik a legközelebb, és megint lemaradok valamiről. A legrosszabb nem is az, hogy nem vagyok ott. Hanem hogy közben az élet megy tovább, és mindenki elmeséli, milyen jó volt. Én meg mosolygok, és azt mondom, hogy „hú, de jó lehetett”.
A bűntudat-kör
Bűntudatom van, hogy kint vagyok, amikor otthon baj van. Bűntudatom van, hogy nem hiányzik annyira, mint kellene. Bűntudatom van, hogy panaszkodom, miközben „jobb a helyzetem, mint sokaké”.
Ez a három egymás után egy kör, amiből nehéz kiszállni. Ha panaszkodom, bűntudatom van. Ha nem panaszkodom, nem vagyok őszinte. Ha hazamegyek, bűntudatom van, hogy otthagytam az itteni életem. Ha maradok, bűntudatom van, hogy nem vagyok otthon.
A hazalátogatás ellentmondása
Hetekig várom. Aztán megérkezem, és az első napon boldog vagyok. A másodikon már feszültség van, mert nem a saját ágyamban alszom, nem a saját rendszerem szerint élek. A harmadikon elkezd hiányozni a saját lakásom.
Ezt szégyellem a legjobban. Mert hazajöttem, és mégsem vagyok teljesen otthon. A szüleim látják rajtam, és nem szólnak semmit.
A nyelv, ami sosem lesz teljesen az enyém
Jól beszélek angolul. Dolgozom benne, vitatkozom benne, még álmodom is néha. De a viccek, a hanghordozás, az, ahogy egy mondat érzelmi súlyt kap, soha nem ugyanaz, mint magyarul.
A beszélgetések ezért gyakran felszínesek maradnak. Nem azért, mert a másik nem kedves, hanem mert nem tudom pontosan elmondani, amit érzek. Ez magányosabbá tesz, mint bármilyen munkahelyi nehézség.
Meddig leszek még itt?
Ezt a kérdést nem mondom ki hangosan, de minden évben előkerül. Az ember lassan megszokja, hogy a bizonytalanság állandó háttérzaj. Nem a státusz miatt, hanem azért, mert az egész élet egy „átmeneti” állapot, ami nem akar átmenet lenni.
A közhangulat sem segít. A hírekből sokszor úgy tűnik, mintha nem lennénk teljesen szívesen látottak. Nem érzem személyesen magamra, de a levegő mégis másabb, mint régen.
Akarok itt maradni?
Tényleg nem tudom. Egyik nap azt mondom, igen, mert itt van az életem. Másik nap azt, hogy nem, mert valahol máshol talán jobb lenne. Hollandia, Németország, Ausztrália, vagy akár haza. Aztán rájövök, hogy az ismerőseim onnan is ugyanazt mesélik: drága, fárasztó, bizonytalan.
Ez az a pont, ahol az ember elbizonytalanodik. Nem az a baj, hogy rossz helyen vagyok, hanem hogy nem tudom, létezik-e egyáltalán jó hely.
A mókuskerék
Reggel kelek, dolgozom, hazamegyek, vacsorázom, alszom. Hétvégén bevásárlás, mosás, takarítás. Hónap végén számolás. Aztán ugyanez megint.
Közben azt érzem, hogy „már rég előrébb kellene tartanom”. Valaki a környezetemben házat vett, valaki vállalkozást indított, valaki előléptetést kapott. Én meg itt vagyok ugyanott, ahol tavaly.
Nem tudom, mit kellene máshogy csinálnom. Tanuljak többet? Váltsak munkát? Költözzek? Mindegyik jó ötletnek hangzik, de mindegyikhez energia kell, és az energiám a mókuskerékben fogy el.
És mégis
Őszinteséggel tartozom még valamivel. Nem csak rossz van. Szeretem a csendes reggeleket, amikor senki nem ismer, és nem kell megfelelnem senkinek. Szeretem, hogy a dolgok működnek, hogy az ember nem kell mindenért harcoljon. Szeretem azokat az embereket, akikkel itt találkoztam, és akik nélkül ma nem lennék az, aki vagyok.
Ez nem oldja fel a többit. De ettől nem vagyok csak panaszkodó. Ettől vagyok ember.
Mit mondjak még?
Nem tudom, hogy ezeket a gondolatokat te is érzed-e. Valószínűleg igen, legalábbis egy részét. Nem akartam megoldást adni, mert nincs. Csak azt akartam mondani: nem vagy egyedül ezzel.
Ha ma este a konyhában ülsz, és azon gondolkodsz, hogy normális-e, amit érzel, a válasz igen. Valószínűleg minden harmadik ember ugyanezt gondolja, csak senki nem mondja ki.
Te melyik gondolatot nem mondtad ki még soha hangosan? Írd meg kommentben, névtelenül is. Nem kell hosszan, elég egy mondat. Lehet, hogy valaki épp most olvassa, és pont erre volt szüksége.