Este van. Ülök a konyhában, előttem a telefonom, a bankszámlám egyenlege, mellettem néhány befizetendő számla. Próbálom fejben összerakni, mennyi marad a hónap végére. Nem mintha különösebben nagy igényeim lennének. Nem vettem új autót, nem járok minden hétvégén étterembe, nem utazom állandóan, és nem költök felesleges dolgokra. Mégis egyre gyakrabban érzem azt, hogy hiába dolgozom, valahogy nem jutok előrébb.
Néha eszembe jut, amikor évekkel ezelőtt kijöttem Angliába. Akkor még egészen más érzés volt itt élni. Nem mondom, hogy minden könnyű volt, mert akkor sem hullott az ember ölébe a pénz, de volt egyfajta biztonságérzetem. Azt éreztem, hogy ha becsületesen dolgozom, akkor lehet jövőt építeni. Lehet félretenni, lehet tervezni, és talán egyszer még saját otthonom is lehet. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos.
És ami talán a legfurcsább az egészben, hogy nem tudom megmondani, pontosan mikor változott meg minden. Nem történt egyetlen nagy esemény, nem volt egy bizonyos nap, amikor felkeltem, és azt mondtam, hogy mostantól nem jó itt. Egyszerűen csak lassan, szinte észrevétlenül elkezdett eltűnni valami abból az érzésből, ami miatt annak idején Angliát választottam.
Dolgozunk, de egyre kevesebb marad
Amikor kijöttem, a munka és a megélhetés közötti kapcsolat sokkal kiszámíthatóbbnak tűnt. Ha vállaltál néhány túlórát, ha keményebben dolgoztál, annak látszott az eredménye. Nem kellett minden egyes vásárlás előtt hosszasan számolgatni, hogy belefér-e még a heti bevásárlásba egy-két plusz dolog. Most pedig sokszor azt érzem, hogy ugyanannyit dolgozom, mint korábban, mégis egyre kevesebb marad a fizetésemből.
Az élelmiszerek, a közlekedés, a biztosítások, a különböző előfizetések, az energia és a mindennapi kiadások mind-mind elvesznek egy darabot abból a pénzből, amelyet korábban félre tudtam tenni. A brit infláció 2026 szeptemberében 3,5 százalék volt éves összevetésben. Ez önmagában talán nem tűnik drámainak, de az ember nem egy százalékot fizet a pénztárnál, hanem a teljes számlát.
Az Ofgem adatai szerint egy átlagos brit háztartás éves energiaárplafonja 2026 októbere és decembere között 1723 font. Ez nem egy minden háztartásra érvényes fix számla, hanem egy átlagos fogyasztásra számított irányadó összeg, de jól mutatja, mekkora tételről beszélünk. A brit minimálbér 2026 áprilisától a 21 éves és idősebb dolgozóknál óránként 12,71 fontra emelkedett. Ez fontos segítség, de attól még nem biztos, hogy az ember a hónap végén úgy érzi, előrébb jutott.
És itt van az a pont, ahol szerintem sok külföldön élő magyar elgondolkodik: vajon tényleg azért jöttünk ki, hogy egész életünkben csak a következő fizetésig éljünk?
Nem luxusra vágyunk. Nem feltétlenül akarunk hatalmas házat, drága autót vagy fényűző életet. Csak szeretnénk úgy élni, hogy egy váratlan kiadás ne borítsa fel az egész hónapunkat. Szeretnénk félretenni, nyugodtan aludni, és néha úgy vásárolni, hogy ne kelljen minden egyes fontot megfontolni.
Az otthon, ami bármikor kicsúszhat a lábunk alól
A lakhatás külön történet. Egyre többször gondolok arra, mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyunk azok, akik bérelt lakásban élnek. Fizeted a lakbért, vigyázol az ingatlanra, igyekszel jó bérlő lenni, mégis bármikor szembesülhetsz azzal, hogy emelkedik az ár, változnak a feltételek, vagy egyszerűen tovább kell állnod.
Az Egyesült Királyságban az átlagos havi magánbérleti díj 2026 szeptemberében már 1406 font volt, Angliában pedig 1466 font. Egyetlen év alatt országosan 52 fonttal emelkedett az átlag. Ezek országos adatok, Londonban és más drágább térségekben pedig egészen más nagyságrendekkel is találkozhat az ember.
Néha azon kapom magam, hogy már nem is igazán otthonként gondolok a lakásra, ahol élek. Inkább egy helyre, amelyért minden hónapban rengeteget fizetek, de amelynek a jövőjéről valójában nem én döntök.
A saját ingatlan gondolata pedig egyre távolabbinak tűnik. Régebben még úgy számoltam, hogy néhány év kitartó munkával összejöhet egy komolyabb megtakarítás, amiből majd elindulhatok. Most viszont már azt is nehéz elképzelni, hogyan lehetne úgy összegyűjteni egy lakás önerejét, hogy közben az embernek normális élete is legyen.
És ott van a munkahelyi bizonytalanság is. Sokan dolgoznak ügynökségeken keresztül, változó műszakokban, ideiglenes szerződésekkel. Másoknak ugyan van állandó munkahelyük, de folyamatosan ott motoszkál a fejükben, mi történik, ha leépítés lesz, ha megszűnik a pozíciójuk, vagy ha a következő hónapban már nem lesz szükség a munkájukra.
Az ember külföldön sokszor nemcsak a megélhetésért dolgozik, hanem azért is, hogy megőrizze azt a stabilitást, amiért annak idején elindult.
Amikor már nem érzed magad annyira biztonságban
Van azonban valami, amit nehezebb számszerűsíteni. Ez pedig a közérzet, a társadalmi hangulat és a biztonságérzet.
Nem szeretnék úgy tenni, mintha Anglia egyik napról a másikra élhetetlenné vált volna. Rengeteg jó emberrel találkozom, továbbra is vannak lehetőségek, és nagyon sokan élnek itt tisztességes, boldog életet. Mégis érzem, hogy valami megváltozott.
A bevándorlás kérdése folyamatosan jelen van a közbeszédben. A politikai vitákban, a hírekben, a közösségi médiában újra és újra előkerül, ki érkezett az országba, ki milyen jogon él itt, és ki mennyiben felelős a különböző társadalmi problémákért.
Én magyar vagyok. Dolgozom, adót fizetek, igyekszem betartani a szabályokat, és nem várom el senkitől, hogy eltartson. Mégis előfordul, hogy egy-egy politikai vita vagy kommentháború után úgy érzem, mintha nekem is magyarázkodnom kellene azért, mert egy másik országban élek.
Persze tudom, hogy nem mindenki gondolkodik így, és az sem igaz, hogy minden bevándorlóellenes kijelentés személyesen nekem szól. De az ember hangulata mégis megváltozik, amikor azt érzi, hogy az a közeg, amelyben évek óta él, egyre kevésbé befogadó.
Ehhez jönnek a mindennapi biztonsággal kapcsolatos aggodalmak, a hírekben szereplő erőszakos esetek, a közterületeken tapasztalt kellemetlen helyzetek. Nem állítom, hogy mindenhol veszélyesebb lett az élet, de azt igen, hogy sokszor már nem ugyanazzal a nyugalommal indulok el este, mint évekkel ezelőtt.
És talán ez a legrosszabb: nem feltétlenül történik veled valami rossz, mégis elveszíted azt az érzést, hogy minden rendben van körülötted.
Hazamenni? De hová?
Ilyenkor az ember óhatatlanul elkezd Magyarországra gondolni. Arra a helyre, ahonnan elindult, ahol a családja, a gyerekkori emlékei, a nyelve és a gyökerei vannak.
Aztán amikor komolyabban felmerül a hazaköltözés gondolata, jön a következő kérdés: tényleg jobb lenne otthon?
Mert Magyarország sem az a hely már, amit annak idején hátrahagytam. Az otthoni megélhetési költségek, a lakhatás, a bérek és a mindennapi bizonytalanság ugyanúgy komoly kérdéseket vetnek fel. A KSH legfrissebb, 2026 augusztusára vonatkozó adatai szerint a teljes munkaidőben dolgozók nettó átlagkeresete 519 900 forint volt, a nettó mediánkereset pedig 433 400 forintot tett ki.
Ezek mögött is nagyon különböző élethelyzetek vannak, de jól mutatják, hogy egy hazaköltözés nem egyszerűen annyit jelent, hogy az ember visszatér oda, ahol minden ismerős.
Mert mi történik, ha hazamegyek? Újra kell építenem a munkámat, a kapcsolataimat, a mindennapi életemet. Lehet, hogy olyan fizetésből kellene gazdálkodnom, amely mellett megint csak a hónap végéig tartana a pénzem. Ráadásul az évek alatt én is megváltoztam. Már nem pontosan ugyanaz az ember vagyok, aki annak idején elindult Magyarországról.
Néha azt érzem, hogy Magyarországon már külföldinek számítanék, Angliában pedig soha nem leszek igazán otthon. Két ország között élek, de valahogy egyikhez sem tartozom teljesen.
És ezzel az érzéssel szerintem rengetegen küzdünk, csak nem mindig beszélünk róla.
Nem csak Angliában érzik ugyanezt
Ami még érdekesebb, hogy amikor beszélgetek más külföldön élő magyarokkal, egyre gyakrabban hallom ugyanezeket a gondolatokat. Van ismerősöm Németországban, aki szerint ott sem olyan már az élet, mint néhány éve. Más Hollandiában él, és ugyanúgy a lakhatás, a megélhetés és a jövő kiszámíthatatlansága miatt aggódik.
Persze minden ország más, és nem lehet egy kalap alá venni Európa valamennyi gazdaságát. De a beszélgetésekben sokszor ugyanazok a témák térnek vissza: drága lakhatás, egyre nagyobb kiadások, bizonytalan munkahelyek, nehezen tervezhető jövő, és az érzés, hogy a kemény munka már nem feltétlenül jelent automatikusan jobb életet.
Mintha egész Európában egyre többen próbálnának kapaszkodót találni egy olyan világban, ahol a korábbi biztonságérzet már nem magától értetődő.
És közben ott van a magány is. Erről talán még kevesebbet beszélünk, pedig nagyon is valós része a külföldi életnek.
Az évek alatt sokan hazamentek. Mások másik városba, országba költöztek. Az egykori baráti társaság lassan szétszéledt, a spontán találkozásokból előre egyeztetett látogatások lettek, a közös programokból pedig néha csak egy-egy üzenet maradt.
Lehet, hogy van munkád, van lakásod, vannak ismerőseid, mégis előfordul, hogy egy hosszú nap végén úgy érzed, nincs igazán senki, akivel megoszthatnád, mi történt veled.
És ilyenkor különösen hiányzik az otthon. Nem feltétlenül Magyarország mint ország, hanem az az érzés, amikor nem kell megmagyaráznod magad, amikor értik a vicceidet, amikor egy beszélgetéshez nem kell fejben fordítanod, és amikor valaki egyszerűen csak azért hív fel, mert eszébe jutottál.
Talán nem is az országot keressük, hanem a régi biztonságérzetet
Nem tudom, mi lesz néhány év múlva. Nem tudom, Angliában maradok-e, egyszer hazaköltözöm, vagy esetleg egy harmadik országban próbálok új életet kezdeni.
Azt viszont tudom, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal.
Talán sokunknak nem is feltétlenül Angliából vagy Magyarországról lett elege. Inkább abból, hogy egyre nehezebb úgy élni, hogy az embernek legyenek tervei, álmai, és ne csak a következő fizetésig lásson előre. Abból, hogy dolgozunk, alkalmazkodunk, újrakezdünk, adót fizetünk, próbálunk beilleszkedni, mégis sokszor úgy érezzük, mintha folyamatosan egy helyben járnánk.
És talán a legfájóbb az egészben, hogy már nem is tudjuk pontosan, hová vágyunk.
Néha csak arra gondolok, milyen jó lenne egyszer úgy hazamenni a munkából, hogy nem kell a bankszámlámat nézegetnem. Úgy lefeküdni, hogy nem aggódom a következő hónap miatt. Úgy érezni, hogy van helyem a világban, és nem kell állandóan azon gondolkodnom, vajon jó döntés volt-e eljönni.
Lehet, hogy ez nem is olyan nagy kérés.
Nem akarok mindent feladni, és nem akarom azt mondani, hogy külföldön már nincs jövő. Egyszerűen csak szeretném újra érezni azt, amit az első években éreztem: hogy van értelme annak, amit csinálok, hogy haladok valamerre, és hogy az életem nem csupán a számlák befizetéséből és a következő hónap túléléséből áll.
Mert lehet, hogy Anglia már nem olyan, mint régen. Magyarország sem olyan, mint amilyennek emlékeinkben őrizzük. Európa más országaiban is sokan hasonló nehézségekről beszélnek.
De valahol mindannyian ugyanazt keressük: egy helyet, ahol végre nemcsak megélni, hanem élni is lehet.
És ha te is külföldön élsz, talán pontosan érted, miről beszélek.
Te is érzed, hogy már nem olyan külföldön az élet, mint néhány évvel ezelőtt?
A megélhetés, a lakhatás, a biztonságérzet, a munkahelyi bizonytalanság vagy éppen a magány változtatta meg leginkább a véleményedet? Vagy te még mindig úgy érzed, hogy külföldön jobb lehetőségeid vannak, mint otthon?
Írd meg kommentben! Lehet, hogy sokan magukra ismernek abban, amit elmesélsz.