Nikolettnek hívnak, Debrecenből származom, tíz éve élek Wolverhamptonban. Amikor 2015-ben kiköltöztem, még nem is gondoltam volna, hogy tíz év múlva egyedülálló anyaként, két gyerekkel fogom nevelgetni magam egy idegen országban – de ez történt, és ma már hálás vagyok érte, hogy túléltem.
Ahogy indult
A férjemmel, (hívjuk Balázsnak) még otthon ismerkedtünk meg, ő ment ki előbb Angliába dolgozni, én egy évvel később követtem. Az első pár év szép volt: mindketten a Wolverhamptoni ipari parkban dolgoztunk, ő gépkezelőként, én csomagolóként egy élelmiszer-elosztó központban. 2017-ben megszületett a nagyobbik fiam, Bence, 2019-ben a kislányom, Zselyke. Béreltünk egy kis háromszobás sorházat, minden hétvégén jártunk a templomba, megvolt a saját kis közösségünk.
Aztán 2021 körül valami megváltozott Balázzsal. Nem volt egyetlen nagy botrány, inkább apró dolgok halmozódtak: egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszéltünk, és amikor rákérdeztem, mindig az volt a válasz, hogy „fáradt vagyok, hagyj békén.” 2022 nyarán aztán egyik nap közölte, hogy elköltözik – volt valaki más, egy lengyel kolléganő a munkahelyén. Két hét múlva már ki is költözött egy albérletbe nem olyan messze tőlünk.
A mélypont
Nem akarom megszépíteni: az elválás utáni fél év volt életem legnehezebb időszaka. Egyedül maradtam a bérleti díjjal, a rezsivel, két kisgyerekkel, akik közül Bence akkor kezdte a Year 2-t, Zselyke pedig még óvodás volt. A fizetésem nem volt elég mindenre – emlékszem, volt egy hónap, amikor a Tesco-ban a pénztárnál kellett visszatennem a kosárból dolgokat, mert nem jött ki a matek a kártyámon.
Balázs eleinte fizetett gyerektartást, aztán egyre rendszertelenebbül, végül szinte egyáltalán nem. Amikor felhívtam emiatt, csak annyit mondott, hogy „neki is nehéz most.” Volt egy éjszaka, amikor Zselyke lázasan sírt, Bence-nek meg matekházi kellett, és én ott ültem a konyhában hajnali egykor, és először életemben komolyan végiggondoltam, hogy hazaköltözöm Debrecenbe a szüleimhez, mert egyedül nem fogom bírni.
Amit akkor nem tudtam, de utólag rájöttem: nem kellett teljesen egyedül csinálnom.
Az első lépések felfelé
A fordulópont egy nagyon hétköznapi dolog volt: egy másik magyar anyuka, (hívjuk Timinek), akivel az iskolai szülői csoportban ismerkedtem meg, meghívott egy közös bevásárlásra, hogy megosszuk a benzinköltséget. Beszélgetés közben kiderült, hogy ő is egyedülálló anya, és ő mondta el nekem, hogy amúgy szerinte nem szégyen és jól jön az Universal Credit, amire jogosult lehetek, és hogy van egy helyi Citizens Advice iroda, ahol ingyen segítenek kitölteni a papírokat. Szégyelltem, hogy nem tudtam ezekről – otthon sosem kellett ilyesmivel foglalkoznom.
2022 őszén elmentem a Citizens Advice-hoz, és ott egy türelmes ügyintéző, Sarah, végigment velem mindenen: a lakhatási támogatáson, a gyermektartás hivatalos kikényszerítésén a Child Maintenance Service-en keresztül, és azon is, hogyan válthatok műszakot a munkahelyemen, hogy jobban összeegyeztethető legyen az iskolai órarenddel. Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy éreztem: nem vagyok teljesen egyedül ebben.
Közben elkezdtem esténként, miután a gyerekek elaludtak, egy ingyenes online könyvelői tanfolyamot végezni – ezt is egy ismerőstől hallottam, aki már egy éve csinálta ugyanezt. Fárasztó volt: napi 10 óra munka, aztán gyerekfelügyelet, aztán tanulás éjfélig. Volt, hogy elaludtam a laptop előtt. De 2023 nyarán megszereztem az alapfokú könyvelői képesítésemet.
Ma
Most, 2026-ban egy kisebb könyvelőirodánál dolgozom adminisztrátorként, és folytatom a tanulmányaimat a következő szintre. A fizetésem majdnem duplája annak, amit a csomagolóüzemben kerestem. Bence már 9 éves, focizik a helyi csapatban, Zselyke 7, és annyira folyékonyan beszél magyarul, mint angolul – erre külön büszke vagyok, mert sokat küzdöttem érte, hogy otthon csak magyarul beszéljünk.
Balázzsal ma már rendezett a kapcsolatunk, minden második hétvégén nála vannak a gyerekek, és a gyerektartás is rendszeresen érkezik, mióta hivatalosan intézzük a CMS-en keresztül. Nem lettünk barátok, de tudunk normálisan kommunikálni a gyerekek miatt, és ez a legfontosabb.
Amit visszanézve tanultam
Ha valaki most van ott, ahol én voltam 2022-ben – éjszaka a konyhaasztalnál, azt hiszi, egyedül kell mindent megoldania –, azt üzenném: nem kell szégyellned, ha segítséget kérsz. Én egy évig azt hittem, gyengeség beismerni, hogy nem megy egyedül. Pedig pont az segített igazán, hogy elkezdtem kérdezni: a Citizens Advice-tól, más magyar anyukáktól, a helyi Facebook-csoportoktól.
A másik dolog, amit megtanultam: a nehéz időszak nem azt jelenti, hogy rosszul csinálod az életed – csak azt, hogy éppen egy nehéz szakaszban vagy. Négy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy innen eljutok idáig. De eljutottam, egy lépésben egyszerre, és ha én meg tudtam csinálni, szerintem bárki más is meg tudja.