Amikor Londonba költöztem alig 22 évesen, az egyetem elvégzése után nem sokkal, azt éreztem, hogy ez a város a legizgalmasabb hely a világon. A nyüzsgés, az éjszakai élet, a kultúrák széles skálája, és persze természetesen fiatal újságíróként a munkalehetőségek széles választéka.
Ha előre tekerünk öt évet a történetben, akkor most 10 hónapja, hogy kiköltöztem a városból, hogy új életet kezdjek Hertfordshire területén. Már elég régóta azt éreztem, hogy teljes mértékben elidegenedtem a várostól, és az itteni lelketlen kapitalista életviteltől , ami egyébként egész Londont jellemzi.
Teljesen feszültté, egy komplett idegronccsá váltam, és a londoni metrón való utazás ennek tetejébe még klausztrofóbiássá is tett. Sokaknak viccesen hangozhat, de be kell valljam, hogy a Central line-on való utazás, egy éven keresztül, mindig a csúcsidőben, szépen fokozatosan annyira kikészített, hogy azon kaptam magam, hogy amikor munkát kerestem, csak olyan helyekre voltam hajlandó beadni a jelentkezésem, ahova el lehetett jutni tömegnyomor nélkül.
Végül arra jöttem rá, hogy a nekem való megoldás az az, ha otthonról dolgozom szabadúszóként. Azonban nem csak én éreztem így, ugyanis egyre több ismerősöm hagyta ott rendre egymás után a belvárosi munkahelyeket a nagy nyomás miatt. Mindenki nyugodtam, feszültségtől mentesebb környezetre, és fenntarthatóbb munka-szabadidő egyensúlyra próbál törekedni.
Más ismerőseim pedig hozzám hasonlóan egyéni vállalkozók lettek, és ezzel párhuzamosan szépen fokozatosan elkezdett kitisztulni a kép, hogy London nem is a világ közepe, és nem csak itt lehet munkát találni. Nem csak, hogy máshol is simán lehetett munkát találni, de a kiadások sokkal alacsonyabbak, és a munkahelyre is hirtelen sokkal nagyobb kedvvel megy be az ember, ha nem sík ideg már a reggeli kávénál.
Lehet, hogy a fővárosban alacsonyabb a munkanélküliség, de az csak azért van mert sokan elmegyünk, hogy kiszabaduljunk végre a betondzsungel stresszes világából. Londonban rengeteg új munkahely áll üresen, betöltetlenül ugyanis egyre kevesebb ember jön, aki alkalmas lenne a pozícióra.
Ezzel párhuzamosan az ingatlanpiacon lévő helyzet katasztrofális, az árak az egekben vannak, ami a fiatalok számára még inkább kedvezőtlenné teszi a helyzetet. A karrierjük elején lévő, vagy a családalapítást fontolgató fiatalok egyre nagyobb számban tekintgetnek más városok irányába.
Ez most a kialakulóban lévő trend, és egyben ez egy öngerjesztő folyamat is. Ahogy egyre több barátunk, ismerősünk megy el a városból, más országba, vagy vidékre Nagy-Britannia területén, úgy nekünk is egyre kevesebb okunk van maradni, a kedvezőtlen munkakörülmények, és az indokolatlanul magas lakhatási költségek városában. Talán az árak az utolsó csepp a pohárban a legtöbb embernek.
Míg a barátaim Manchester, Bristol, Derby vagy épp Stevenage környékén rendes kertes házakba költöztek, addig mi Londonban alig tudtunk kifizetni egy kétszobás lakást, ráadásul a városban közel sem a legkellemesebb környékéről beszélünk.
Lehet hogy ez egy olyan dolog ami a korral is jár, de 27 éves koromra én már nem vágytam erre az életvitelre, ami itt van. Hosszú műszakok, rengeteg utazás, tömegnyomor, folyamatos stressz, és a végén még a drága lakás, ami emellett kicsi is, elviszi a pénzed nagy részét. Kutyát akartam, kertet, és még valamit, ami már nagyon hiányzott… tiszta levegőt.
Pénzügyi és érzelmi stabilitásra volt szükségem, és London ezt többé már nem adta meg nekem, az igazat megvallva sosem adta meg igazán. És tekintve, hogy már nem a belvárosban dolgoztam, hanem otthonról, végre szabadon mozoghattam oda, ahova csak akartam.
Tavaly ősszel Letchworth Garden City-be költöztem – egy észak-hertfordshirei település, amelyet a 20. század elején alapítottak és építettek, kifejezetten azért, hogy a kétféle világ legjobbjait kínálja. Mivel a férjem még mindig Londonba utazgat naponta, ez egyfajta boldog közeg, a nagyváros és a vidék szentélye között.
Mindössze 50 mérföldre van a korábbi otthonunktól, de mégis olyan, mintha a világ egy teljesen másik szegletében lennénk arról pedig nem is beszélve, hogy mentálisan szinte egyetlen nap leforgása alatt teljesen helyrerakott. Nincsenek szirénázó mentőautók percenként! Újra tudok jókat aludni.
Ha pedig a barátokkal csapunk egy görbe estét, meghívhatok mindenkit egy pár italra anélkül, hogy idegesen a számlaegyenlegemet kelljen utána nézegetnem. Végezetül pedig, Újra tudom élvezni Londont, amikor ott vagyok, és a városnak az előnyös oldalait is észre tudom venni, ahelyett, hogy rettegek és idegeskedek, amint kilépek a bejárati ajtómon. – Természetesen más véleményen lenni “ér”. Te mit gondolsz, tényleg ideje lelépni Londonból, vagy inkább maradni érdemes?